Az etikus divatról

Javában zajlik a Fashion Revolution, egyre növekvő figyelem irányul a ruhák előállításának környezetvédelmi és emberi vonatkozásaira. Kijózanító érvek hosszú sorai kígyóznak a fenntarthatatlan gyártási eljárások és munkakörülmények, valamint a mértéktelen fogyasztási szokások ellen. Míg a világ egyes tájain szezononként cserélik le ruhatárukat az emberek, ezalatt a harmadik világ kétszer fullad bele a gyorsan változó divat hulladék-tengerébe: először a gyártáskor, majd amikor visszakapják az egészet újrahasznosítás céljából… A gyors és olcsó pedig egyben hitvány minőséget is jelent, és az sem segít, ha akár az óceánból összehalászott PET palackból készül, mert az is csak arra épít, hogy vegyél még egyet…

Régebben a ruháknak más volt az értéke. Nem volt sok, de tartós volt, és mindenki a számára elérhető legjobb minőséget kereste, mert a beruházás (!) hosszú távra szólt. Egy-egy minőségi alapdarab egy életen át kitartott, akár több generációt is kiszolgált, a sérüléseket pedig kijavították. Ez persze csak a fogyasztói társadalom bennszülöttjei számára bír hírértékkel, mivel még az én gyerekkoromban sem volt természetes impulzusszerűen hegybe-halomba vásárolni a ruhákat, annál gyakoribb volt, hogy egymás kinőtt ruháit vagy otthon készült darabokat hordtunk, és az is előfordult, hogy a lyukas zoknit stoppolás után tovább hordtuk, a kitérdelt nadrágokra pedig egy menő foltot kaptunk (és még nem vagyok 40). Bár ennek nem a tudatosság volt a fő oka, de mennyivel emberibb dolog volt érzelmileg kötődni ruhadarabokhoz és jó szívvel fogadni, majd továbbadni azokat, semmint hegyekben lapátolni be, majd ki a szekrényből.

Régebbi korokban a funkció is sokkal fontosabb volt, mint manapság, a klimatizált életkörülmények között élők számára. Kicsit kisarkítva, az öltözék kettévált sportruházattá, ami véd az elemekkel szemben, és divatruházattá, ami dekorál, de gyakran a legelemibb védelmet-kényelmet sem nyújtja a testnek, sőt, egy felfoghatatlan oknál fogva nem is kecsegtet vele. Az úgynevezett hétköznapi viselet már annyira eltávolodott funkcionális szerepétől, hogy a divatos megjelenés hosszú távon komoly egészségügyi kockázatot jelent, kezdve a hordhatatlan cipőktől a szuperkényelmetlen alakformálókon és mindent villantó, huzatos felsőkön át a derekat szabadon hagyó nadrág és dzseki fazonokig bezárólag, (anélkül, hogy most hirtelen belebonyolódnék az életkor és a fazon összefüggéseibe a lányoknál, bár etikáról lévén szó, az is megérne egy külön esszét).

Feltámadni látszik egy kollektív nosztalgia a régi korok öltözékei iránt, amik egyszerre voltak elegánsak és funkcionálisak, tartósak és kényelmesek (egyik legjobb példája a steampunk irányzat). Ami nem akadályoz a tevékenységben, hanem kellő védelmet nyújt hozzá, mégsem olyannak mutat, mint egy vegyvédelmi overálos marslakó láthatósági mellényben, hála a természetes anyagoknak és az okos szabásnak. Egy olyan korból, amikor az öltözékekben még volt alapanyag: elég ahhoz, hogy ráncot vessen, ahol a kényelmes bőség úgy kívánja, és ahhoz is, hogy a ruha takarjon és melegítsen, ahol kell, és a zseb nem dísznek volt rajta, hanem tényleg elfért benne valami… akkoriban még jóval tovább tartott elkészíteni egy ruhát, mint amennyi ideig manapság hordani szokás.

Mi az etikus divat lényege?

•        fenntarthatóság az előállítás és a fogyasztás tekintetében egyaránt
•        környezetvédelem, állatvédelem az előállítás során
•        fair trade – a készítő védelmében is
•        jó minőségű, egészséges viselet, természetes alapanyagok
•        újrahasznosítás

Erről többet: Humusz Szövetség: Az etikus és fenntartható divat 10pontja

Hogyan valósítható meg mindez a gyakorlatban? Bárhogy is nézem, a jövőhöz a múltból meríthetünk inspirációt, szerencsére bőven van miből.

Mi lenne, ha az alapanyagok megint a (helyi) tájból származnának: a gyapjú, a kender, a len, és a növényi festékanyagok szintén? Ez ma is működik, főleg kicsiben, minél kisebb a lépték, annál inkább. Ami JÓ, hiszen épp a tömegtermelés a bajok forrása.

Mi lenne, ha a szabásvonal elsősorban a funkciót szolgálná, a kényelmet, és nem az lenne a fő szempont, hogy ha ezer darabon öt-öt centit spórolunk, azzal ötven méter anyagot nyerünk? Mert nem kell belőle ezer, legyen kevesebb, de az olyan legyen, amilyennek lennie kell. Remekbe szabott.

A legtöbb népviselet éppen ilyen. Ezért is kezdtem örülni, amikor láttam, hogy újra divatba jön a folklór, csak később vettem észre, hogy lényegében mégsem: a mintakincset szezonális konfekcióruhákon alkalmazni mégsem az, amire én vártam, de legalább valami, a hagyományosabb szabásvonalakkal kiegészülve akár egy jó kezdet is lehet.

Szerintem a jövő azoké a mestereké, akik a ruha- vagy cipőkészítés teljes folyamatát a saját műhelyükben végig tudják vinni. Azoké a kreatív embereké, akik a régiből újat, a sérültből még jobbat tudnak készíteni. A kézzel készült ruháké, amiket nem lehet nem becsben tartani és vigyázni rá. Az egyediségé, amiben az ember fontosabb, mint a sablon, legyen bármilyen alkatú és méretű. A jövő azoké a ruháké, amiben méltóképpen lehet létezni: élni, mozogni, dolgozni, játszani és csinosnak, kortalanul, időtlenül jólöltözöttnek lenni egyszerre.

Ami a saját ruhatáramat illeti, könnyű helyzetben vagyok: nem szeretek vásárolni, legkevésbé ruhát próbálni. Nehezen barátkozom új darabokkal, de ha sikerül, addig hordom őket, míg le nem szakadnak rólam. Sok olyan holmim van, amit örököltem, ezek között akadnak velem egyidős vagy még régebbi darabok is, amiknek már az előtt történetük volt, hogy a szekrényembe kerültek, de a mai napig használatban vannak. A ruháim egy részét magam készítem, tervezéstől a kivitelezésig: festek, fonok, szövök, varrok. Gyakran a régi ruhákat egy kis átalakítással vagy átfestéssel igyekszem újjá varázsolni, és tovább hordom őket. Mivel egy pici faluban élek, senkit nem érdekel, épp divatos-e amit viselek (engem se). Túl rövid az élet ahhoz, hogy kényelmetlen ruhákkal bajlódjak, és csak azt veszem fel, amiben jó érzés lenni és tényleg tetszik is. A valódi gyapjú holmikat pedig mindennél többre tudom értékelni, nem csak azért, mert pontosan tudom, mennyi munka van bennük, hanem főleg azért, mert annál kényelmesebbet még mindig nem találtak fel.

Az etikus divat tízparancsolatát – ami a fogyasztási szokásokat hivatott tudatosabb irányba terelni – én az alábbiak szerint tudom alkalmazni itthon, és szeretettel ajánlom mások számára is:

     1.    Amit tudsz, készíts el magad.
2.    Alapdarabokból válaszd a megfizethető legjobb minőséget.
3.    Vásárolj közvetlenül a készítőtől – ha már egyszer #whomademyclothes?
4.    Keresd a természetes alapanyagokat.
5.    Nézd meg először a helyit, lehet, hogy már itt van, amit keresel.
6.    Ami elromlik, javítsd meg, vagy javíttasd meg.
7.    A megunt darabokat átalakítva viseld tovább.
8.    Mosáskor óvd a ruháidat, viseléskor a ruha óvjon téged.
9.    Ha már felöltöztél, feledkezz meg a ruhádról.
10.  Főzz házi mosószert.