Az indigókék kötényruha

Különös érzelmi töltete van ennek a kék ruhának, amit egyik éjjel volt szerencsém létrehozni. Már ágyban voltam és vártam az álommanót, de helyette ennek a ruhának a képe furakodott elém, egészen pontosan legelőször a színe, de hamarosan tudtam, hogy csakis kötényruháról lehet szó. Ami elég érdekes, mert sosem hordtam ilyet, és nem is vágytam rá. Mégis, valami sürgetés kihajtott az ágyból, egyenesen a tettek mezeje felé. Előtúrtam némi nyers színű vásznat, és valamivel több, mint egy óra múlva már tintaszínű festékes lében kotorásztam az új ruhám után. Reggelre elérte végleges színét, ki sem bírtam, míg megszárad, vasalóval szárítottam, mert látni akartam, mit műveltem az éjszaka, különös tekintettel a színére.

Az első benyomásom az volt, hogy ez a ruha máris legalább ötven évesnek néz ki, a második az, hogy én úgyszintén, amint belebújok. Aztán elszabadult a fantáziám: gyári munkás az ötvenes évekből, cseléd a húszas évekből, gazdasszony az ezernyolcszázas évekből, boszorkány a középkorból... Aztán hirtelen beugrott, miért olyan ismerős ez a ruha: gyerekkoromban a dédimnek volt egy indigókék köténye, amit a ház körül mindig viselt. Rájöttem, hogy rá emlékeztet ez a szín, a  mosolygós, bölcs, csupa szeretet dédimre. A színhez szorosan kapcsolódik az avitt vászon hálás rendíthetetlensége és a hosszú redők az anyagon. Ilyen volt az ő köténye, ez a látvány nekem őt jelentette. Érdekes érzés volt erre rájönni, amint az újonnan létre álmodott ruhában álltam a tükör előtt. Egy pillanatra mintha őt láttam volna magam előtt: